Laliblog

Sajnos jelen állás szerint hétfő estig nem tudok újabb posztokkal jelentkezni, ezért a lelkesebb olvasóim elnézését kérem előre is, és utólag is!

Angol-német futballháború a 16 között, szomszédaink kihullottak, Afrika utolsó mentsvára pedig alighanem Ghána lesz a 2010-es dél-afrikai Világbajnokságon. Mégsem ezek közül került ki a nap témája...

Az Amerikai Egyesült Államok népe győzni született.

Nem feltétlenül érthető talán első olvasásra ez a mondat, hiszen tudjuk, hogy az idők során megvívott háborúikat rendre elvesztették, vagy nyögvenyelősen, nagy károkat elkönyvelve táncoltak ki belőle, most mégis ki merem jelenteni: az amerikai mentalitás, az évtizedes múltra visszatekintő iskolai versenyszellem, és a profi képzés remek egyveleget alkot az Egyesült Államok különböző sportcsapataiban.

Ezen a Világbajnokságon háromszor bizonyították, hogy sosem adják fel, először a gyorsan előnybe kerülő, náluk jóval nagyobb futballmúlttal bíró Anglia, majd a szintén gyorsan előnybe kerülő(ezúttal azonban két gólos volt az a vezetés) Szlovénia ellen tudtak egalizálni.

A harmadik körre, a kiélezett, és utolsó pillanatig bizonytalan döntő összecsapásra pedig maradt a nagy csattanó: a 92. percben, egy hihetetlenül hosszú másodpercekig tartó gyötrődés végén Landon Donovan begyűrte a kapuba azt a gólt, amivel az Egyesült Államok csapata csoportelsőként jutott a legjobb tizenhat csapat mezőnyébe, és ott a fegyelmezettnek, vagy taktikailag sebezhetetlennek semmiképp sem titulált Ghána ellen kell folytatnia menetelését, ugyanis az USA megnyerte saját csoportját.

A küldetés semmiképp sem lehetetlen.

Pláne nem, ha az Amerikai Egyesült Államokról beszélünk...

Írásom valószínűleg a fél Világnak(vagy még többnek) nem tetszene, így egyedül Damján Testvérnek ajánlanám, aki az Egyesült Államok(valószínűleg nem ilyen jellegű) rajongója.

Elérkezett a várva várt pillanat: Franciaország kiesett a csoportkörben! Elérte őket a 2002-es átok, és ugyan most képesek voltak gólt szerezni, a helyzet aggasztóbb, mint valaha. Laurent Blanc-nak lesz mit a helyére tennie...

Már a torna előtt tudva lévő volt persze, hogy Franciaországra nem az ország napóleoni időket idéző fényes diadala vár, arra talán csak a legpesszimistábbak gondoltak, hogy ilyen forgatókönyv fog lejátszódni.

Nem elég, hogy a főszerepet ezúttal Uruguay és Mexikó játszotta a csoportban, a Francia Labdarúgó Szövetségnek otthon komoly belharcokkal is el kell számolnia.

Egy olyan országban, ahol egyébként is komoly belföldi csatározások dúlnak bevándorlók, és "őslakos gallok" között, most egy világversenyen csúcsosodott ki a probléma.

A keret gyakorlatilag 50-50%-ban volt megosztva a színesbőrűek és a fehérek között, számításaim szerint 12 színesbőrű(nem csak ők bevándorlók, de a fehér játékosoknál nem akartam családfa kutatást tartani ennek az aprócska kis bejegyzésnek a kedvéért...), míg 11 fehér játékos utazott el a csapattal Dél-Afrikába.

Tovább árnyalja a képet, hogy az edzői stáb, és a vezetői réteg természetesen kizárólag fehér bőrű személyekből állt, ami egy újabb komoly arculcsapás lehetett az öntudatos kisebbségnek(amit később láthattunk is).

És jött, aminek jönnie kell: nehezen feldolgozott kudarc, Anelka visszaszólt a szövetségi kapitánynak, az Evra vezette csürhe kiállt társukért, balhé, bojkott, és minden egyéb elem, amik a Futballistafeleségek című nagysikerű sorozatban remek epizódok lehettek volna.

A végeredményt ismerjük...

A francia játékosok leszegett fejjel térhetnek haza, Laurent Blanc pedig igencsak törheti a fejét, hogy mit kezdjen a herétlen kakasaival...

Egyébként a nap élménye, a dél-koreai továbbjutás, és Park Chu Young szabadrúgás gólja személy szerint jobban megérintett, de Franciaország kínos lebőgése mellett nem mehet el épeszű ember, hiszen ez bizony blama volt a javából!

Au revoir!

Spanyolország hozta a kötelezőt, Chile 1-0-ra legyőzte Svájcot, így ha Spanyolország 1-0-ra veri Chilét az utolsó fordulóban, és Svájc nyer Honduras ellen, akkor sorsolnak... De nem ez volt a nap témája, hanem kis csapatom, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság bukása.

Csak álltam a gép előtt, és néztem...

Kikaptak a szerencsétlenek...

Portugáliától, a világ legcéerebb válogatottjától...

Normál esetben ennek örültem volna, hiszen Portugália nemrég még szerethető csapat volt.

Ki ne emlékezne a 2000-es Európa Bajnokságon az Anglia elleni fordításra(gólszerzők:Figo, Joao Pinto, Nuno Gomes), vagy a nyolc közt Nuno Gomes duplájára Törökország ellen?! Utána az elődöntőben szintén emlékezetes marad Abel Xavier kezezése a hosszabításban, amiből Zidane a vége előtt pár perccel megszerezte tizenegyesből az aranygólt...

Micsoda csapat volt!

Aztán jött 2002, mindenki várta a nagy kiugrást, jómagam már szinte szerelmes voltam a csapatba. Csalódás a csoportkörben, ráadásul Pauleta végérvényesen megjelent a csapatban, akit sosem kedveltem, de eltűrtem. Mert akarta a sikert, mert igazi portugál volt, aki kitette a szívét, lelkét a csapatért.

És végül a nagy csalódás... 2004. A hazai rendezésű EB. Megkezdődött a hanyatlás. Megjelent a csapatban Cristiano Ronaldo, a kispadon Scolari, és hozta a honosított braziljait. Az ember ugyanakkor még bízott benne, hogy a Nagy Generáció az utolsó nagy tornáját hazai pályán megnyeri. Megintcsak Nuno Gomes szerezte a mindent eldöntő gólt Spanyolország ellen, azonban Scolari méltatlanul keveset játszatta. A nyolc között felejthetetlen mérkőzés Anglia ellen, hibátlan Rui Costa gól a hosszabbításban, a büntetőpárbajban pedig "panenkázó" Postiga, és csupasz kezű Ricardo, megspékelve egy nézőriogató Beckhammel... A négy között Hollandia kipipálva!

De minderre ma már csak mi emlékszünk, focidrukkerek. Az átlag emberek Görögország fényes diadalára emlékezhetnek, Hariszteasz szép fejesével, Ricardo nagy hibájával. Akinek élesebb a memóriája, az emlékszik Cristiano Ronaldo hiszti rohamára, és már akkor láthattuk: képtelen a nagy feladatokban oroszlánrészt vállalni.

Azóta nem lehet őket úgy szeretni. 2006-ban és 2008-ban még néhány régi nagy név miatt szorítottam nekik, persze főleg Nuno Golos miatt érdemelték ezt ki tőlem, mára azonban az elbrazilosított, céerített banda lettek.

Kiveszett a Nagy Generáció öröksége.

Korea, nektek pedig "Viszlát!", és tiszta szívemből kívánom, hogy Kim Dzsung Il legyen könyörületes veletek!

어서 한국!

Ha a franciák megtehetik, akkor én is...

Te meg ne mennyél aludni...

Ez történt ma: Vili bá' a rossz befektetések hatására abbahagyta a Tippmixet, és kaparós sorsjegyre váltott, Kamerun kiesett, Hollandia továbbjutott, a "D" csoport felborult. Úgyhogy nem unatkoztunk, este pedig a teniszmeccsekhez hasonlatosan kapkodhattuk a fejünket a két térfél között...

A FIFA szerint Daniel Agger volt a meccs embere, az én szavazásomon azonban egyhangú(egy ellenében nulla aránnyal) Thomas Sörensen nyert.

Mindamellett, hogy a kameruni csapat naggyá tette, remek védéseket mutatott be, és az igencsak bizonytalankodó védelem mögött is magabiztos tudott maradni. Persze sorolhatnánk az egész csapatot, hiszen az emberfeletti teljesítmények elmaradhatatlan részei egy-egy nagy diadalnak, de egyszer-egyszer azért a dán védelem kreatív megoldásai igencsak felvitték a szurkolók pulzusát...

Simon Kjær szintén felejthetetlen teljeseítményt nyújtott, Rommedahlnak adott csodás labdája az első dán gól előtt zseniális volt, mint ahogy egész meccses védőmunkája is jó ajánlólevél lenne a földkerekség bármelyik csapatához...

Dícsérnivaló persze a remek csatárduó is, kiegészülve a középpálya szervező szekciójával, a kezdeti megilletődöttség után hihetetlen érzékkel törték fel sorra a kameruni védelmet, és Jon Dahl Tomasson már nagyon korán dönthetett volna, sajnos mégis gól nélkül kényszerült befejezni a meccset.

Nem úgy Nicklas Bendtner, és Dennis Rommedahl, akik mindketten hihetetlen érzékkel, és precizitással szerezték meg a maguk gólját.

A hollandok mögött álló japánok és dánok így hát tie breakkel döntik el a maradék hely sorsát, és mindketten tudják: csak egy maradhat!

Holnap pedig Olaszország és Szlovákia álmai darabokra hullhatnak, míg Elefántcsontpart vagy Brazília megérkezik az Ígéret Földjére.

Szép nap lesz!

Ha La Fontaine tanítványa lennék, most büszke lenne a címadásomra a Mester, de nem kételkedem, hogy irodalomtanárom, Rohály János keble is büszkén dagad, ha véletlenül a széjnótuvuvuzela oldalra veti a gúgl.

Tisztában vagyok azonban vele, hogy a Tanár Úr mégsem mozog ilyen pórias blogok körében, bár nem tudhatom, hogy az irodalom iránt érzett alázatos szeretet, vagy a nyári szabadság élvezete-e nagyobb elrettentő erő számára, hogy szerény kis blogomat olvassa, így ha szabadidejében mégis idetalálna, akkor egy kis magyarázatot készítettem számára(vázlatosan, ahogy illik...), hogy a mai nap alapján miért is ne szurkoljon a Nationelfnek, ha élvezni akarja a Világbajnokságot:

1.Klose: Bolond fickó, két felesleges, és kockázatos szabálytalanság, harminchét perc alatt piros lap. Nem túl jó mérleg, fájhat a feje emiatt...

2.Podolski: Elrontott büntető, dekoncentráltság, ilyet egy igazi német nem csinál, pláne nem emberhátrányban.

3.Joachim Löw: Nem hozta el Kuranyit, feleslegesen erőlteti Podolskit, Toni Kroosnak pedig nem adja meg az esélyt, hogy ebben a káoszban rendet tegyen.

Ez ugyan csak három pont, Tanár Úr, de higgye el nekem, hogy nagyon sok múlhat ezeken a Vébén, ha a következő meccsekre nem rendezi Németország a sorait...

Persze aki olvasott az előző német meccs után is, az tudja, hogy a múltkor nem győztem dícsérni a németeket, ez ma azonban meglepően gyenge volt. Az önbizalmukról most mégsem tennék messzemenő következtetéseket, hiszen ez pont egy olyan kudarc volt, amit meg lehet magyarázni.

Sőt, ez pont olyan kudarc volt, ami nem is volt igazi kudarc, inkább egy pechszéria teljes kiteljesedése egy nap alatt...

Ellentétben Angliával(Háromoroszlánosok), akik Algéria(Sivatagi rókák) ellen ismét tanácstalanok voltak, és én, akik a Vébé előtt a favoritok közt emlegettem őket, egyre kíváncsibban várom, hogy mikor indul be a szekér.

Amikor a Mundial előtt elkészítettem egy szimulációt a torna lehetséges végkimenetelét illetően, akkor Angliát csak Spanyolország tudta megállítani a döntőben. Ez nem jelent sokat, de engem ezek után mégis meglep, hogy ilyen keservesen kezdenek neki a dolgoknak...

Tovább borzolhatja a kedélyeket Wayne Rooney hegyes nyelve, az értelmi képességeiről kevésbé ismert labdarúgó ugyanis meccs végi kirohanásával tulajdonképpen kihívta a csapat ellen a köztudottan kíméletlen angol sajtót.

Érdekes lehet ilyenkor elképzelni, hogy mondjuk Frank Lampard, vagy Stevan Gerrard, azaz a magasabb intelligencia hányadossal rendelkező játékosok mit gondolnak társukról?

Vajon zárt körben elmagyarázzák neki, hogy mi lenne a helyes viselkedés?

Esetleg kiállnak nyilvánosan társuk mellett, és így saját presztízsüket is kockára teszik?

Ezeket a kérdéseket érdemes megválaszolni magunkban...

Természetesen nem Önnek, Tanár Úr, hiszen már az is megtiszteltetés, ha blogomat olvasta...

...ha egyáltalán olvasta...

Vili bá' megint bukta a Tippmixét, Nigéria mellett a franciákra rakott nagyobb pénzösszeg sem funkcionált befektetésképpen... Kárpótlásképp Argentína hozta a maga minimális szorzóját, és gyakorlatilag biztosította a helyét a legjobb 16 között, ahol úgy tűnik, hogy Uruguay és Mexikó lesz az ellenfél.

Franciaországban állhat a bál. "Raymond Domenech kapitány legénységét a partra veti a víz"- akartam írni címnek, de valljuk be, Vili bá' anyagi veszteségei most előbbrevalóbbak, hiszen míg a franciák gyenge szereplését előre lehetett látni, addig Vili bá' viszonylag bő pénzügyi kerettel vághatott neki a Vébének.

Mert a franciák gyenge szereplését látni lehetett előre. Nehézkesen jutottak ki a Világbajnokságra, játékuk rendezetlen, és Zinadine Zidane óta igazi karmestert sem sikerült találniuk. Ribéry, és Gourcuff csődöt vallott, egyikük sem képes összetartani a csapatot, fantáziátlan játékkal pedig hála Istennek már a világ legjobb 16 közé sem lehet bekerülni.

Ilyenkor akarva-akaratlanul is felteszem magamnak a kérdést: mi lett volna, ha Írország képviselteti magát a tornán, ahogy annak lennie kellett volna? Ők is ilyen csúfos kudarcot vallottak volna? Ők is ilyen motiválatlanul játszottak volna? Esetleg ők fel tudtak volna pörögni?

Sok a kérdés, és kevés a válasz sajnos... Írországot megfosztották a részvétel jogától, pedig ennyit ők is tudtak volna(fél lábbal, bekötött szemmel is akár...).

A továbbiakban pedig szoríthatunk, hogy ne a nagy meccsek nagy vesztese, Higuaín legyen a gólkirály. Sajnos ez a veszély is fenn áll...

Arról el is felejtettem írni, hogy milyen góldús, remek nap volt. Hiába, a franciák kiesése mindennél nagyobb örömmel töltött el!

Vili bá' döbbenten ült a sarokban. Már megint a spanyolokon ment el a Tippmixe. Tavaly a Konföderációs Kupán, aztán a Lyon ellen a Real Madridon, majd az Inter ellen a Barcelonán. És most még ez is...

Vili bá': Károlykám, én éreztem, hogy ez a Sviccerland ma nagyon menni fog. Már amikor reggel megvettem a Népsportot, akkor éreztem...

Károly bá': Látod Vilikém, ez a te bajod, hogy az már nem Népsport, hanem Nemzeti Sport. Haladni kell a korral Vilikém, haladni!

Vili bá': Ejj, Károly, nem kell mindent ilyen politikusan intézni. Akkor sem voltak jobbak a spanyolok, amikor még ronggyal tömték edzésen a lyukas labdát...

Károly bá': Ne is mondd... Azok a régi szép idők...

Vili bá': Bizony, az még más volt. Nem flegmáztak ilyen Inieszták, meg Dávidvijják, vagy mi a fenék, küzdött mindenki utolsó vérig!

Károly bá': Ejj, Vilikém, ez már a modern foci, itt ez a módi! Taktika van, meg kemény védekezés...

Vili bá': Hát, akkor itt fejeknek kéne hullani, mert ez szörnyű! Ezek a spanyol legények simán nyerhettek volna, ha mindenki olyan komolyan küzd, ahogy azt egy Világbajnokságon kellene! Ott volt az a peckes gyerek, a Sábialonzó, az például egész szépen tette-vette. Meg volt még egy, a Heszúsznavasz, tudod az a csere... Na, azok rendesen játszottak, a többinek is úgy kellett volna. Ha én lennék a kapitány, mind kapna most egy jó nagy maflást. Bizony, itt fejeknek kéne hullani!

Károly bá': Nem hull itt semmi, Vilikém... Mondom ez már a modern futball!

A cikk írója ezúton szeretné örömét kifejezni az iránt, hogy ez csak egy kitalált párbeszéd, és a valósághoz semmi köze. Sem Károly bá', sem Vili bá' ebben a formában nem létező személyek, véleményükkel semmilyen szinten közösséget nem vállal a cikk írója.

A cikk írója még szeretné hozzátenni, hogy továbbra is bízik Spanyolország Világbajnoki győzelmében!

Szomszédok. Leginkább velük foglalkoztam a mai nap. No, nem Vágási Feri, vagy Etus körül forogtak a gondolataim, hanem a szomszéd országok szereplésén...

Tulajdonképpen szép nap volt ez a mai. Szlovákia gyakorlatilag búcsúzott, Cristiano Ronaldo csak hisztizni tudott, Korea helytállt, Kassai Viktor pedig szinte hiba nélkül levezette élete első világbajnoki meccsét.

Részemről szebb meccsnapot elképzelni sem tudok.

Pedig nem minden indult így. Az Új-Zéland-Szlovákia mérkőzés 50. percében Vittek megszerezte azt a gólt, ami Szlovákiát egy történelmi mérkőzésen újabb történelmi esélyhez segítette: Szlovákia történetének első Világbajnokságán negyven percet kellett volna kihúznia, hogy a továbbjutás küszöbére kerüljön.

Folytak el a percek, Szlovákia egyre közelebb került a nagy esélyhez, a kommentátor pedig már bölcselkedve összegzett, és megfogalmazta, amit a mezei szurkoló is magáénak érzett: "de szép lenne, ha egyszer mi is ilyen siker közelébe kerülnénk!"...

Ekkor pedig jött a nap fénypontja: a 93. percben az új-zélandi hátvéd, Reid a kapufát is érintve a hálóba juttatta a labdát!

Talán kevés magyar szurkoló tudott csendben, kárörvendés nélkül a fotelben maradni, a legtöbben inkább öntelten megállapítottuk: Szlovákia sem jobb nálunk, Új-Zéland ellen sem tudnak nyerni...

Hiába Skrtel, Hamsík, vagy Vittek, a Szlovákok nagyon beragadtak a rajtnál, és szinte biztos, hogy már nem lesznek elégedettek az elért eredménnyel.

Pedig ők ott vannak a Vébén, képviselhetik a "nemzetüket", és valószínűleg sokkal több szlovák adidas mez fogy most, mint magyar...

Az első körben a szomszédok közül Szlovénia nyerni tudott, Szlovákia döntetlenezett, Szerbia pedig veszített.

Na erre mit mondana Vágási Feri?

Előre bocsátom, hogy a mai nap sajnos rendkívül kevés időm jutott a Világbajnokságra, tulajdonképpen az eredmények és egy-egy elcsípett képfoszlányon kívül sok információm nincsen. A legtöbbet a Japán-Kamerun mérkőzésből láttam, meg is állapítottam magamban: Japánban bizony nyerni tanítják a játékosokat, nem csak futballozni.

Egy pillanatig sem volt esélyesebb Japán(sőt!), nincsenek nagyobb klasszisaik, nem játszanak erősebb bajnokságban a játékosaik(bár a japán J-Leageue-et nem követem figyelemmel...), a taktika azonban nagyon ült-a szerencsével karöltve.

Míg Japán csapatként funkcionált, addig Kamerun egyénieskedett, és Samuel Eto'o személyén kívül sok esélye nem volt a gólra-még akkor sem, ha a hajrában bődületes kapufát láthattunk tőlük.

Eto'o eddig úgy tűnik, hogy hiába motivál(mint ismeretes, mérgdrága órákkal lepte meg a csapattársakat...), hiába szántja fel a pályát, az afrikai betegség újra kijön Kamerunon: képtelenek összpontosítani, és a szervezett csapatok védelme ellen megremegnek a lábak. Pedig nem Olaszország állt be taktikusan, "csak"Japán.

Kíváncsi is leszek, hogy meglesz-e a nagy áttörés Afrikának, bár személy szerint arra tippelek, hogy a legnagyobb örömük a hazai rendezés lesz. Nyilatkozhat bármit Pelé, vagy egyéb szakértők, sportdiplomaták, fegyelmezetlen játékkal, gyenge kapusteljesítményekkel esélyük sincs eredményt elérni.

Holnap Eleféntcsontpart azonban rögtön rámcáfolhat Afrikát illetően, Portugália ellen mindenképp érdekes összecsapást vívhat majd, mára pedig már csak az alvás marad...

Aki még éjjel olvassa, annak jó éjszakát, aki már nappal, annak jó reggelt, szép napot!

A csapatok mozgalmas kis meccsnappal szentelték meg az Úr napját, a langyos, elrettentő példának állítható szlovén-algír meccs tulajdonképpen csak formaiság volt, hogy ne kelljen a Dallast néznünk koradélután(megjegyzem, Jockey Ewing kalandjai érdekesebbek lettek volna...), így hamarosan jött is a kárpótlás, és a szintén jugoszláv utódállam Szerbia a szintén afrikai Ghánával csapott össze.

Hála Istennek a mérkőzés nem nagyon hasonlított az "odavágóra", izgalmas összecsapáson, emberelőnyben győztek a Fekete Csillagok, és Asamoah Gyan tizenegyesgóljával feltették a pontot mai sziporkázó teljesítményükre.

Aztán eljött a nap meccse, a várva várt német-ausztrál, ahol megcsodálhattuk a mai nap legkomolyabb résztvevőjét, Németországot.

De ne szaladjunk ennyire előre!

A meccs előtt még folyt a barkochba, a műsorok első témája a német fiatalok érettsége, vagy esetleges éretlensége volt, míg természetesen a második (az ő tekintetében a második hely nem is volt kérdés) Ballack, és az a bizonyos Kevin-Prince Boateng által okozott sérülés.

Aztán annak rendje, és módja szerint megkezdődött a mérkőzés, a kis dél-afriai gyerekek kivezették a csapatokat, a játékvezető felvette a lufit, elhangoztak a himnuszok, elkezdődött a meccs, a németek szétszedték az ausztrálokat, Podolski meglőtte az elsőt, és elkönyvelhettük: a németek okosan csinálták a generációváltást. Körülbelül ilyen könnyedséggel zajlott mindez, ahogy én ezt a pár sort leírtam...

Úgyhogy Németországban minden rendben van, megy a zsuga, és az eddig a nagycsapatoknak gondot okozó első mérkőzést is játsznyi könnyedséggel behúzták, félgőzzel, ám végigtámadva a meccset. Ráadásul Joachim Löw beküldhette Cacaut és Gomezt is a csatársorba, adhatott Marinnak is egy kis lehetőséget a ficánkolásra, és valószínűleg a játékosok önbizalma is valahol a sztratoszféra, és a Menyország közt lehet.

A nagy szavak helyett végülis Németország a játékával jelezte: helye van a végső esélyesek között, még akkor is, ha arra továbbra sem kaptunk választ: érettek a legnagyobb feladatok teljesítésére a német fiatalok?

Stílusos vacsorába nyúló ebédet tölthettünk ma a Világbajnokság csapataival, az igazi ínyencek, és a mezei futballrajongók egyaránt kedvükre válogathattak.

Előételnek könnyed dél-koreai győzelmet fogyaszthattunk, íztelen görög szósszal. Kis pihenés után magunkhoz vehettünk levesnek egy zamatos, sokszínű argentin gyümölcslevest, hogy ne lakjunk jól már ezzel, arról a nigériai csapat gondoskodott, illetve a néhol nagyképű argentin játékosok. Főételnek aztán választhattunk, az igénytelenebbek jóllakhattak egy kis hamburgerrel, az ínyencek pedig egy jó adag steakkel tértek vissza az asztalukhoz. Sajnos a hamburger íztelen volt, a steak pedig még a leg "vérespártibbak" számára is túl véres volt, nagyon rágósra sikeredett... A desszert gól hiányában elmaradt!

Éhesebb olvasóimtól ezúton kérném szíves bocsánatukat, a fenti menüt közel sem az ízlelőbimbók felkorbácsolásának céljából állítottam össze, inkább azért, hogy éhes, szomjas, boldog, boldogtalan egyaránt megértse: megkezdődött az igazi futball a Vébén.

Kár is lenne komoly elemzésekbe bonyolódni, hiszen aki látta meccseket, az tudja, hogy a "B" csoport igazán izgalmas lesz, még tzatziki(öhm, Görögország-bocsánat!) nélkül is, hiszen Dél-Korea remekül összerakott csapatnak tűnik, míg Enyeama bravúrjai a nigériai csapat szurkolóit vértezhetik fel extra adag önbizalommal.

A csoport érdekesebbik meccse természetesen az Argentína-Nigéria találkozó volt, hiszen Messi vezérletével, ám Heinze fejesével az Albicelestes begyűjtötte a három pontot.

A zseniálisan játszó, ám felettébb indiszponált argentínok megnyugodhatnak, Higuaín és Messi nem tudott annyi helyzetet kihagyni, hogy az megbosszulja magát, és egyelőre Kun Aguero, vagy Martin Palermo beküldésére sem volt szüksége Diego Armando Maradonának.

Az élesszemű nézők a 79. percben azt is észrevehették, hogy megtörtént a jelképes csere, amit a legtöbb elvakult madridista valószínűleg már jelnek vett: Higuaín helyére Diego Milito érkezett a pályára...

Végül ő sem gyarapította csapata góljainak számát, de Argentína teljességgel elégedett lehet a megszerzett három ponttal, így Dél-Korea mögött gólaránnyal másodikak a csoportban.

Anglia teljesítményére most külön nem térnék ki az esti meccs kapcsán, egyrészt mert a holnapi meccs előtt kár lenne következtetéseket levonni a másik két ellenfél játékerejét illetően, másrészt pedig a csoport két legnagyobb esélyese továbbra is az Egyesült Államok, és Anglia.

No meg aztán sok kedvem nincs most lehordani az angolokat, mert számomra továbbra is favoritok a tornán, Argentínával ellentétben...

Holnapra pedig további jó étvágyat!

Érdekes nap volt ez a mai... Az MTV hanghiba miatt angol nyelvleckét, Carlos Vela gólja pedig szabályismereti tréninget tartott ma Magyarország egy jelentős részének. Érdekes nap volt ez a mai, az objektív szemlélő megállapíthatta, hogy soha többet nem néz francia meccset, akinek pedig egy csepp érzékenység is van a fülében, az máris átérzi, hogy mit is jelent az a bizonyos "Say no to vuvuzela!" mondat a blogom címében. 

Talán a legkiegyensúlyozottabb csoportot láthattuk ma az "A" jelű kvartett által, a szimpatikus focit játszó mexikóiak, a bunkerből támadó dél-afrikaiak, és a foggal-körömmel harcoló uruguayiak egyaránt jó benyomást kelthettek bennünk, viszont ismét bebizonyosodott: Franciaországot nem kell egy lapon emlegetni a legnagyobb csapatokkal.

Tudjuk, hogy egy erős csapattal el lehet jutni a pótselejtezőkig, ott egy váratlan kosaras mozdulattal meg lehet lepni Írországot, de ahoz, hogy valakit ténylegesen világbajnoki esélyesként kezeljünk, ahoz ez a produkció édes kevés.

Sztárok ide, vagy oda, ez a csapat legkevésbé sem hasonlított Zizouékra, de az általam sosem látott Platini féle csapatot sem így képzelem el...

Pár játékossal kapcsolatban az volt az ember érzése, hogy ha pisztolyt szegeznénk a fejéhez, akkor sem lenne képes a helyes megoldást választani, Gourcuff és Anelka cseréje tipikusan erre való utalásként volt értékelhető Raymond Domenech részéről...

Persze megnézhetjük a pályán maradottakat is, mert Toulalanról csak a "harcos gall kakas" szerepének a megformálására tudok visszagondolni, Diaby játékából pedig kevesebb maradt meg, mint Karembeu vagy Vieira előző napi vendégszerepléséből a megnyitón.

Ribéry volt a kivétel, őt leginkább sajnálná az ember(nem csak a fizimiskája miatt), hiába igyekezett, olyan volt, mint egy idomár a cirkuszban, akinek nem engedelmeskednek a lovak. És közel sem az idomár hibája volt most ez...

Talán a Lloris mez büszke tulajdonosa lehet egyedül elégedett magával, lehozta a kötelezőt, biztos pont volt a francia csapatban, és kis szerencsével még egy 6-os osztályzatot is kicsikarhat a Nemzeti Sport újságíróitól.

Mindezek tekintetében semmiképp sem ez volt a Világbajnokság csúcspontja, ahogy ezt nem is vártuk.

Úgyhogy érdekes nap volt ez a mai.

A résztvevő országok szurkolói felfokozott hangulatban várakoznak, a játékosok elutaztak, és életük egyik legnagyobb lehetősége előtt állnak, de még Sanyibá' a kocsmában is dupla adag sört rendel ilyenkor, hiszen kezdődik a Vébé.

A Magyar csapat tagjai felsorakoznak a kezdőkörbe, újra szól a Magyar Himnusz, 1986 június 9.-e óta először a Világbajnokságon. A kamera végigmegy mindenkin: Babos-Bodnár,Juhász,Vanczák,Halmosi-Gera,Hajnal,Buzsáky,Dzsudzsák-Huszti-Torghelle. A kispadon mutatják a büszke Koemant, a mátyáskirályos arcélű Aczél Zolit, a cseréket. Beleborzong az ember...

Laliiiiii! Ébresztő, ez egy blog, agyadra ment a virtuális világ! Itt a valóságról kéne írni!

Szóval megigazítva a csipákat a szememen, még a szép álommal a fejemben leülök a gép elé. Csak ennyi jut eszembe:

Egyes nemzetek éveket várnak rá, mások évtizedeket, de amikor kinn van a csapat, akkor már senkit nem érdekel, hogy mióta nem voltak a világelitben, és mennyi fájdalmas kudarcot éltek meg. Nem érdekli őket, mert most megérkeztek a Menyország kapujába.

A szomszédból kijutott Szlovákia, Szerbia, Szlovénia, megint jutott sikerélmény a Kárpát-medencébe, és megint nem ide. Mi megkaptuk a szokásos peches gólt, most Zlatan Ibrahimovictól, a magyar csapat pedig szokás szerint széthullott, és megint filózhatunk Mexikón, meg hogy kellett-e a tészta, vagy sem.

Abban azonban a tésztapártiak is egyetértenek az ellenzőkkel: Magyarország képtelen jelenleg kijutni világversenyre, ami kudarc. '98-ban megláthattuk, hogy még a pótselejtezőn égetni magunkat sem éri meg, most pedig már az ember meg sem lepődik a selejtezős 4. helyezésen.

Megszoktuk...

Nélkülnk rendeznek újra Világbajnokságot, szurkolhatunk újra más nemzeteknek, de ott már senkit nem érdekel annyira, hogy tésztát esznek, vagy sem, nem tudjuk úgy értékelni, amikor sírva rohannak a kamerához a győztes gól után, és megkockáztatom, hogy a meccsek éjszakáján egy magyar városban sem lesz karnevál.

Nyugodt szemlélők leszünk újra, de mégis várjuk, hogy elkezdődjön! Mert imádjuk a futballt, imádjuk, amikor nemzetek csapnak össze, amikor köznapi emberek válnak hősökké.

Mert focidrukkerek vagyunk...